Dr. Birkás Antal hivatalos honlapja

• Főoldal
• Publikációk
• Oktatás
• Egyetemi jegyzetek
• Erasmus+
• 1 perc Brüsszel
• BIRKÁSPRESS - ablak a világra
• (H)ősök emléke
• Pannónia rejtett kincsei
• KDNP Protestáns Műhely
• Galéria
• Egyházismeret, őszi félév
• Egyházismeret és egyházt. I.
• EGYHÁZISMERET, LEVELEZŐ
• KUTATÁSMÓDSZERTAN
• Európai Uniós alapismeretek
• Egyházismeret és egyházt. II.

A REFORMÁCIÓ MAGYARORSZÁGI ELTERJEDÉSE
Az elmúlt kétezer esztendő vallási megújulási mozgalmai közül egyértelműen kiemelkedett és kiemelkedik az a mozgalom, amit ma úgy hívunk, hogy reformáció. A reformáció ráadásul nem csak a teológiára, illetve az egyházra hatott. Az 500 évvel ezelőtt történtek sok tekintetben egy új kezdetet is jelentettek Európában, és természetesen a Kárpát-medencében is, később pedig az egész világra kihatással voltak a protestantizmus erői.
 
A protestáns felekezetek „elterjedtsége” is indokolja, indokolhatja ezt a célkitűzést, témaválasztást. Az egyik legelterjedtebb közösségről, lelki családról van szó a kereszténységen belül: a Krisztust-hívők nagy közösségén belül (több mint 2 milliárd ember) a reformáció egyházai a második legnagyobb lélekszámú család. A bolygónk 7,4 milliárd lakójának körülbelül 30 százaléka keresztény (kb. 2,1-2,2 milliárd ember). E 2,2 milliárd fő fele római katolikus, 37 százaléka viszont protestáns keresztény. Ez kb. 800 millió hívőt jelent. Ezen belül az evangélikusok száma kb. 80 millió (gondoljunk Németország, Skandinávia, a Baltikum vagy éppen Afrika nagyszámú közösségeire). A reformátusok száma kb. 85 millió, legnagyobb közösségekkel Hollandiában, Svájcban, Skóciában, az Amerikai Egyesült Államokban, a Kárpát-medencében és a harmadik világ számos országában – köztük óriási „megagyülekezetekkel” Dél-Koreában.
 
1517. október 31-én Wittenbergben kezdődött mindez, Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes fellépésével, aki kiszögezte, nyilvánosságra hozta 95 tételét.
 
LUTHER 95 TÉTELÉT KÖTELEZŐ ELOLVASNI!!!
Lásd: https://mek.oszk.hu/00200/00203/00203.htm
 
„amikor a pénz a ládában csörren, a lélek a pokolból a mennybe röppen”.
 
Luther bírálata egyrészt épp ez ellen, a bűnbocsánat pénzért való árusítása ellen szólt, másrészt tettével felszólalt az ellen is, hogy kortársai közül sokan az egyházi – és egyházfői (elsősorban pápai) – előírásokat (többek között a Luther által oly gyűlölt kánonjogot) előbbre helyezték, mint az Isten tanításának és akaratának, az evangéliumnak való engedelmességet – ez utóbbit a protestáns hívőként a Szentírásból ismerhetjük meg.
 
A reformáció szelleme – és gyakorlata! – pillanatok alatt elterjedt: néhány évtized elteltével Közép- és Nyugat-Európában már az élet szinte minden területén éreztette a hatását az evangéliumi mozgalom, a reformáció. A világreformáció volt az egyházi reformáció következménye – vallja Rudolf Sohm kiváló jogász és egyháztörténész „Rövid egyháztörténet” című munkájában.
 
(A „hitújítók” – nem új hitet akartak ők, hanem az „eredetit” – nem új vallást akartak. Maga Luther is ragaszkodott az egyházhoz. Fő céljuk „csupán” az volt, hogy újra felfedezzék, „újjáélesszék” a katolikus (azaz egyetemes) kereszténységet, és hogy ők maguk és a hívek visszatérjenek az „eredeti” Krisztust-követő kereszténységhez – magától értetődő, hogy protestánsként az 1517 előtti egyháztörténetet – benne az első század elhívottjait és munkásságukat – is a magunkénak érezzük.)
 
A megújulási mozgalomban szerepet játszottak az alábbi tényezők is: felfedezett korábbi művek (keresztény és „pogány” szerzők művei egyaránt), a 16. század eleji mindenben változó és forrongó világ, a „feszült közhangulat”, a gazdasági és technikai/tudományos fejlődés erőteljessége, a nagy földrajzi felfedezések (változó világkép ebben az értelemben is), az erősödő polgárság. Továbbá: az iszlám „invázió”, a kontinenst jellemző hódító háborúk világa, a pusztító betegségek, a világi hatalmasságok politikai szempontjai és a dinasztikus háborúk.
 
Owen Chadwick „A reformáció” című munkájában tett megállapítása: nem egy helyen nem a „vallási forradalomnak” voltak politikai következményei, hanem épp fordítva: a politikai változások eredményezték az evangéliumi mozgalmak terjedését (a „vallási forradalmat”), adott esetben egy egész régió protestánssá válását (lásd pl. Angliát vagy éppen a Skandináv területeket).
 
Reformátusok
Zürichre kell figyelnünk és az ott munkálkodó Huldrych Zwingli teológusra és papra, Rotterdami Erasmus csodálójára (már 1518-ban evangélikus (evangéliumi) szellemben lépett fel Zürich közelében és aztán később Zürichben).
 
 Zwingli 1523-ban elfogadtatta a várossal, ill. annak elöljáróival a Bibliából levezetett reformelképzeléseit.
 
A Franciaországból elmenekült Jean Cauvin (nekünk, magyaroknak egyszerűen csak Kálvin János) 1536 és 1564 között – a hároméves száműzetését kivéve – a genfi reformáció „szellemi vezére”. 1536-ban Bázelben jelentette meg „A keresztény vallás rendszere” című művét (eredeti nyelven: Institutio Religionis Christianae), majd 1541-ben megalkotta a genfi egyházi rendtartást, törvénykönyvet – ez utóbbira a későbbi magyar irodalom sokszor alkotmányként hivatkozik.
 
A református felekezet megerősödése szempontjából lényeges az ún. zürichi egyezmény. 1549-ben Kálvin és Bullinger közös teológiai nyilatkozatot írt alá a keresztségről és az úrvacsora szentségéről.
 
A reformáció kezdetei Magyarországon
 
Luther írásainak és cselekedeteinek a hatása (de maguk a reformátor által írt iratok és gondolatok is) szinte azonnal megjelentek Magyarországon. 1518-tól fokozatosan eljutott a lutheránus reformáció a magyarországi városokba, sőt, magába a budai királyi udvarba is. 1522-től Luthernak már számos Kárpát-medencei tanítványa volt Wittenbergben.
 
Egyháztörténészi, teológusi körökben jól ismert tény, hogy 1523-ban Sopronban egy ferences szerzetes Luther szellemében prédikált, az ő tanait hirdette. 1523 és 1525 között pedig a magyar országgyűlés a Luthert követők ellen több „határozatot” is hoz. Így például az 1525. évi 4. törvénycikk Luther követőit (a „lutheránusokat”) kimondottan tűzhalálra ítélte – tömeges üldözés azonban a királyi hatalom gyengesége és a valós török veszély miatt nem alakult ki, bár voltak evangélikus („lutheránus”) vértanúk. A „svájci reformációhoz” kapcsolódóan érdemes megjegyezni azt is – még ha közel másfél évtizedes fáziskéséssel is történtek e dolgok –, hogy 1534-ben I. Ferdinánd király pedig Zwingli hívei ellen rendelt el intézkedéseket. Azaz, ekkor – de valószínű, hogy már évekkel korábban, a mohácsi csatavesztés után – a svájci reformáció tanai már biztosan jelen voltak a Kárpát-medencében a magyarok között. 
           
Okok, tényezők – gyors terjedés:



 

1. 1526 és az oszmán hódítások eredménye. Az állami és az egyházi hatalmi struktúra jelentősen sérült, aminek következtében – többek között – például a reformáció ellen hozott döntéseket sem tudták végrehajtani;
2. kezdetben a török hatóságok a protestáns gyülekezeteket „előnyben” részesítették – ennek talán teológiai okai is lehettek, a politikai okok azonban egyértelműek;
3. számos magyarországi magyar és más nemzetiségű diák tanult Wittenbergben, illetve az emberi kapcsolatok oldaláról nézve fontosak voltak a kereskedői kapcsolatok is („információáramlás”);
4. valós lelki igény és szomjúság a megpróbáltatások idején (különösen is 1526 után) – az emberekben valódi – és erős – vágyakozás volt az evangéliumra, ráadásul az „új hit” magyarázatot tudott adni „történet-teológiailag” a kialakult helyzetre – „a szentek és Mária helyett Istenbe kell vetnünk a bizodalmunkat és Krisztushoz kell visszatérnünk” (lásd például Dévai Bíró Mátyás munkásságát);
5. és az előző ponthoz kapcsolódóan: megtérésre és bűnbánatra való felszólítás, az evangéliumi mozgalmak ereje.

 
Néhány szó az új hit terjedéséről, időben és területi megoszlásban
 
            A lutheránus ágostai hitvallás és „lelkiség” főként a Habsburgok uralta területen terjedt el, részben I. Ferdinánd és II. Miksa viszonylag toleráns hozzáállásának is köszönhetően. 
           
Az ország középső területein, az Alföldön – és részben Erdélyben is – eleinte az evangélikus vallás tanításai (Luther tanai) terjedtek. Ezeken a területeken azonban fokozatosan a kálvinizmus került „erőfölénybe”. Ez egyértelműen megmutatkozott a zsinatok terén is.
 
E területeken – főként a Partiumban, illetve Erdélyben – a reformáció elindulása után negyed évszázaddal számos evangéliumi (protestáns) zsinat ült össze, eleinte inkább lutheránus, később azonban egyre inkább református befolyással. Emlékeztetőként a legfontosabbak: Erdődön 1545-ben hívták össze az első zsinatot, amely elfogadta a lutheránus tantételeket, Dévai Bíró Mátyás összeállításában. Később Erdélyben 1557-ben az országgyűlés megadta a lutheránus vallásgyakorlást a szász településeknek. Az 1550-es években a hódoltsági részeken és a Partiumban – valamint Északkelet-Magyarországon – terjed a helvét protestantizmus; az 1560-as évektől pedig már az antitrinitárius (azaz Szentháromság-tagadó) tanok is kezdtek elterjedni a Partiumban és Erdélyben (Dávid Ferenc hatása).
 
Az 1568-as tordai országgyűlés kimondta a négy keresztény „felekezet” vallásszabadságát (katolikus, lutheránus, kálvinista, unitárius). A gyülekezetek szabadon dönthették el, hogy milyen hitű prédikátort fogadnak, hívnak meg, „alkalmaznak”.
 
A reformáció az élet minden területén éreztette a hatását. Itt most csak egyet említünk meg röviden. Oktatás, kultúra, művelődés. „Világi szempontból” nézve talán itt érzékelhetőek legerőteljesebben a hatások. Csupán néhány tény és megállapítás ezzel kapcsolatban.
 
A 16. század első évtizedeiben megjelent anyanyelvű könyvek döntő többsége a protestantizmushoz köthető (már csak azért is, mert a legnevesebb nyomdászaink mindannyian protestánsok voltak, Huszár Gáltól Heltai Gáspárig). A neves kollégiumok és az azokon keresztül a magyar kultúrára és művelődésre gyakorolt hatása a protestantizmusnak szintén kiemelendő.
 
A 18. század végétől a 20. század közepéig a magyar irodalomtörténet nagyjainak elsöprő többsége e kollégiumokból érkezik. Némi túlzással talán azt is állíthatjuk, hogy a magyar irodalomtörténet e falak között született, a protestantizmus iskoláiból „bújt elő”. Minderre természetesen a Szentírás és az anyanyelven megszólaló prédikáció is óriási hatással volt.
 
A protestáns intézmények nem egy esetben módszertani szempontból is a legmodernebb intézmények közé tartoztak – gondoljunk a protestáns kollégiumok hálózatára, az új tanítási módszerekre (pl. Johannes Amos Comenius). 
 
Érdemes e pontnál megemlíteni a protestantizmus felszabadító erejét a természettudományokkal összefüggésben.  Max Weber és Alister McGrath vonatkozó elemzései - ezzel összefüggésben lásd a „Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című munka lábjegyzeteit, valamint McGrath „Kálvin” című magyarul is olvasható monográfiáját -  egyértelműen bizonyítják: a protestantizmus – részben teológiai, írásmagyarázati okok miatt – óriási ösztönző erővel bírt a természettudományi kutatásokra. E területen 100-200 évvel ezelőtt egyértelműen fölényben, adott társadalmon belüli arányukhoz képest is messzemenően nagyobb súllyal voltak jelen a protestánsok.
 
Továbbá:
a protestáns hit felvállalása egyfajta kiállást is jelentett a katolikus Habsburg-uralommal szemben. Szabadságharcaink (pl. a Bocskai István vezette mozgalom) és felkeléseink egyben a vallásszabadságért folytatott küzdelmek is voltak. 
 
Kik voltak a „hőskorszak” nagyjai?
 
Az első időszak legismertebb és legnagyobb hatású teológusai Dévai Bíró Mátyás, akit „magyar Luthernak” is neveznek, Sztárai Mihály „énekes reformátor”, Huszár Gál, Heltai Gáspár, Ozorai Imre és Gálszécsi András. (A lutheri eszmék a reformátor munkatársának, a magyar diákokra is nagy hatást gyakorló Philipp Melanchthonnak – a reformáció „titkárának” – a tolmácsolásában hatottak Magyarországon.)
 
Még egy nevet kell megemlítenünk az első generáció nagyjai közül: Bornemisza Péter (meghalt 1584-ben) lutheránus püspök a 16. századi Magyarország legtermékenyebb írója volt. „az Isten újonnan oly nagy világossággal támasztotta fel az Ő igéjét, hogy az apostolok ideje óta soha ennél világosabban nem volt sehol a világon.”
 
A helvét (református) irányzat nagyjait is meg kell, hogy említsük. Az első Zwingli „szellemében” működő reformátor a kanonokból prédikátorrá lett Kálmáncsehi Sánta Márton volt. Kálmáncsehi nemcsak Zwinglinek az úrvacsoráról alkotott felfogását követte, hanem a svájci „hitújító” más egyéb felfogását is elfogadva a templomokból (főként a tiszántúli területekről) eltávolíttatta az oltárokat, szobrokat, de még a képeket is.
 
Kálmáncsehi reformátori munkáját a következő évtizedben a helvét irányhoz csatlakozó prédikátorok egész sora folytatta. Így például a nemzetközileg is jegyzett nagy tudású szegedi Kis István – főként a hódoltsági területen –, vagy éppen az óriási szervezőtehetségű és munkabírású fiatal Méliusz Juhász Péter (tiszántúli területek közösségei). Ez utóbbi reformátor szervező, tanító és egyházkormányzói tevékenységének köszönhetően az 1560-as évek közepére kialakult az önálló református egyházszervezet e vidéken, egybefogva a mai Tiszántúl és a Partium egy részének református gyülekezeteit.
 
Ekkor már a Kárpát-medence más területein is végbement a két fő irányzat elkülönülése – a legkésőbb a Dunántúlon, a 16. század legvégén a Csepregi Kollokvium (hitvita) eredményeként. Északkelet- és Kelet-Magyarországon, valamint Erdélyben a két irányzat elkülönülése 1566–1567-re ment végbe; e folyamat egyháztörténeti szempontból legfontosabb mozzanata a helvét hitvallást elfogadó debreceni zsinat volt 1567-ben.
 
Összegezve elmondható tehát, hogy a protestantizmus különböző teológiai áramlatai a 16. század legvégére egyházzá, egyházakká szerveződtek, és kialakult a különböző felekezetek nagyjából stabil aránya. Magyarország és Erdély összesen kb. 3,6-4 millió keresztény lakosának (Horvátországot nem számítva) több mint fele a református, mintegy negyede az evangélikus egyházhoz tartozott. A fennmaradó rész az unitárius, a római katolikus és az ortodox egyház híve lett, illetve maradt. (Bucsay)
 
Még két korszakot említetek meg:
Az 1671-1681 közötti időszak. Ez volt az ún. gyászévtized. Ekkor idézték bíróság elé és hurcolták el a protestáns lelkészeinket. A gyülekezetek vezetőin keresztül próbálták megtörni és megfélemlíteni ekkor a protestáns közösségeket.
 
Az 1681-1781 közötti ún. artikuláris időszak. E korszakban vármegyénként mindössze 2-3 helyen lehetett protestáns istentiszteletet tartani. Ekkor – nem egy esetben – a hívek előző nap útnak indultak (szombat este), hogy aztán a másnapi istentiszteleten részt vehessenek. Sokszor többnyelvű istentiszteletet is tartottak ilyenkor a híveknek, így pl. a Vas megyei Nemescsón, ahol szlovén, magyar és német nyelven szólt Isten igéje a megfáradtaknak. Jól jellemzi a közösségeink élni akarását, hogy az artikuláris korszak vége után (a Türelmi rendeletnek köszönhetően) néhány év leforgása alatt sok száz gyülekezet jött létre a „semmiből”. E közösségek egy része lelkész nélkül vészelte át az azt megelőző évszázadot, a „világi” hívek és presbiterek odaadó gyülekezetszeretetének köszönhetően.